Dzsainizmus

A dzsainizmus, alapítójáról, Vardhamána Mahávíráról kapta nevét, akit tanítványai dzsinának, azaz “hódítónak”, “győztesnek” neveztek. Huszonnégy nagy tanítóból álló vallási vonaluk tagjait tírthankaráknak, azaz “ösvénycsinálóknak” vagy “az út megtalálóinak” hívják. Mahávíra – a huszonnegyedik tírthankara – élete hasonlónak mondható Buddháéhoz. Mivel nemesi neveltetése és fényűző életmódja nem elégítette ki, szülei halála után, harmincéves korában elhagyta otthonát és vándoraszkéta lett. Beállt a nigrantha szerzetesrendbe, melyet Pársvanátha, a huszonharmadik tírthankara alapított kétszáz évvel korábban. Szigorú aszkézisban élt, s később ezt várta el saját szerzetesrendjében is. Tizenhárom évig vándorolt, majd egy szála-fa alatt elmélkedve elérte a Megvilágosodást. Ezt követően szerzetesrendet alapított, és kidolgozta a világi hívőkkel szemben támasztott követelményeket is. Harminc éven keresztül hirdette felismert igazságait vándorszerzetesként, egészen haláláig, i.e. 526-ig (más feltételezések szerint élete: i.e. 540-468). A dzsainisták az erőszaknélküliség (ahimszá) elkötelezett hívei. Úgy vallják: “Az erőszakmentesség a legfőbb parancsolat”, s etekintetben minden élőlényt egyenlőnek tartanak. Az ortodox dzsainisták szigorúan vegetáriánusok, sőt hagymát, fokhagymát sem esznek. Egyes irányzatok szájuk elé fehér kendőt (muhpatti) kötve közlekednek, hogy meggátolják a levegőben repülő kisebb bogarak megölését. Ezen kívül földet sem művelnek, nehogy elpusztítsanak valamely földben lakó rovart vagy kisebb állatot. A dzsainista templomok mindegyike egy-egy tírthankarának van szentelve. Bár a tírthankarák a dzsainista hívek imádatának legfőbb tárgyai, vallásos gyakorlatukban hindu istenségek, mint Laksmi, vagy Ganésa tisztelete is helyet kap. Ennek oka lehet, hogy gyakran hindu papokat (pudzsárikat) alkalmaztak a templomi szertartások lebonyolításához. A hívek igyekeznek jámbor életet élni. Kerülik a hazugságot, a haszontalan tevékenységeket, a felesleges beszédet vagy gondolatokat, s csak tiszta, szentelt ételt fogyasztanak. Mahávíra ugyanis azt tanította, hogy az ember tudatállapotát rendkívüli mértékben befolyásolja az, hogy milyen táplálékot eszik.

A DZSAINIZMUS ALAPTANÍTÁSA

A dzsainisták nem fogadják el a hinduk szent könyveit, a védákat, de hisznek a lélekvándorlásban és a karmában. Úgy hiszik, a világ teremtetlen és örökkévaló, s az ember végül elérheti a felszabadulást (móksa), hogyha követi a tirthankarák által kijelölt utat. Mahávíra a világot két részre osztotta, élőre vagy lélekre (dzsíva) és nem-élőre, vagy nem-lélekre (adzsíva). A dzsíva tudattal rendelkező princípium, mely a karmájának megfelelő különböző létformákat ölt. Az adzsíva szintén örökkévaló, de nem tudatos, ezek: az anyag (pudgala), a mozgás (dharma), a nyugalom (adharma), a tér (ákása) és az idő (kála). Minőségileg a dzsívák kétfélék lehetnek: világi kötődésűek (szamszárni) és felszabadultak (mukta). A karmát Mahávira nem filozófiai elvnek tekintette, hanem atomnyi nagyságrendű anyagnak, mely a dzsívához tapadva leárnyékolja annak tisztaságát, tetteket szül és e tettek újabb életeket eredményeznek. A felszabaduláshoz, vagyis a létforgatagból való kilépéshez a dzsívához tapadt karma levetését és az új karmák tapadásának meggátlását tűzi ki célul. Ezt a szigorú aszkézis útján próbálja elérni, melyhez a dzsainisták szerint az ún. hármas kincs (triratna) vezet. Ezek, (1) a helyes hit, vagyis annak, felismerése, hogy a szanszárából való kiutat Dzsina ismerte fel, (2) a helyes megismerés, azaz a világ valódi mivoltának és a belőle való szabadulásnak a megismerése, és (3) a helyes életmód, azaz a tevékenységi ösztön és az érzékek elnyomása, megfékezése. Ezeknek a gyakorlati megvalósítását pedig öt szabály biztosítja. 1. Áhimszá, azaz tartózkodás minden élőlény elpusztításától, bántalmazásától. 2. Szatja, vagyis igazmondás. 3. Asztéja, a lopás tilalma. 4. Brahmacsárja állapot, azaz a szüzesség. 5. Aparigraha, a tulajdonról való lemondás. A karma megsemmisítése (nirdzsará) után a lélek szabaddá válik, a világegyetem legfelsőbb régiójába kerül és elnyeri a mindentudó ragyogás mozdulatlan állapotát. Ez a dzsaina végcél, a nirvána.

DIGAMBARA

Az aszketikus szerzetesek, a munik, akik szigorúan ragaszkodnak a Mahávíra által lefektetett szabályokhoz, főképp Dél-Indiában élnek és digambarának “égbe öltözöttnek” nevezik magukat. A múltban – Mahávírához hasonlóan – ők is meztelenül jártak, manapság azonban csupán egy részük fedetlen, a többiek színes ruhát hordanak, hogy megkülönböztesség magukat a szvetambara irányzattól. Mivel a digambara hit alapköve a meztelenség – melyet társadalmi okokból nők esetében elfogadhatatlannak tartanak -, ezért a digambara apácák száma nagyon csekély. A két szekta között nincs vita a közös tevékenységekkel kapcsolatban, régebben a digambarák és a szvetambarák közös zarándoklatokat is szerveztek. A digambarák legszentebb helye – egy tírtha -, a szvetambara terület közepén lévő gudzsaráti Girnár hegyen található.

SZVETAMBARA

Mahávíra halála után kétszáz évvel, Észak-Indiában pusztító éhínség tört ki. Ennek következtében a lakosság – köztük Bhadrabáhú ácsárja vezetésével a dzsaina szangha (közösség) – egy része délre vándorolt, hogy élelemhez jussanak. Az északon maradt közösség vezetője Szthúlabhadra ácsárja lett, aki számos reformot vezetett be, mellyel enyhítette az alapító szélsőséges aszketizmusát. Elsősorban elhagyták a meztelenül járás szokását és később – valószínüleg az 5. századtól kezdve – három darabból álló fehér ruhát kezdtek viselni. Ezt az irányzatot – mely később India nyugati részében, főként Gudzsarátban telepedett le – “szvetambarának”, “fehérbe öltözöttnek” nevezik. Ennek a liberálisabb szellemíségű csoportnak sokkal több követője van. A szvetambara dzsainisták számára elfogadhatóak az olyan vallási engedmények mint pl. az ésszerű táplálkozás és az alamizsnás tálka. A női szerzeteseket is elsősorban ez az irányzat fogadja be. A szvetambara irányzatból két kisebb szekta vált ki az idők során: a szthanakavaszik a 17. században és a terapanthik a 18. században. Ezek – egy régi dzsaina szent szöveg, a Dászavaikaliká alapján – egyaránt elítélik a képek imádatát, melyet a dzsainisták többsége elfogad templomaikban és szentélyeikben. Legfeltünőbb külső jegyük a muhpatti vagy “szájpajzs” viselése. Ennek a téglalap alakú szövetdarabnak a segítségével, megszűrik a be- és kilélegzett levegőt, mellyel a minimumra csökkentik a rovarok és más apró lények sérülésének vagy elpusztításának lehetőségét. Más szvetambaráknak is van muhpattijuk, de csak korlátozott mértékben viselik, pl. imádkozáskor vagy vallásos szövegek olvasásakor.