A hellenizmus filozófiája

A görög történelemnek azt a szakaszát nevezzük hellenizmusnak, amely Nagy Sándor hódításaitól (Kr.e.336-323) a Római birodalom kiépüléséig (Kr.e.30) tart. A hellenisztikus filozófia időhatárai egy kissé eltérnek ettől: Arisztotelés halálától (Kr.e. 322) az újplatonizmus kialakulásáig (Kr.u. 3.sz.) terjedő időszakot foglalja magába. A korszakra általánosságban az jellemző, hogy a nagy birodalmak (Makedon bir., diadokhosz államok) létrejöttével megszüntek a poliszok , s ezáltal megbomlott az egyén és közösség kölcsönös kapcsolata. Emiatt az egyén nem érezhette már magát a közélet aktív szereplőjének, sőt az a benyomása támadt, hogy már csak parányi részecskéje lehet egy nagy, s tőle majdhogynem függetlenül működő gépezetnek. Ezek után joggal vetődött fel az egyes egyénekben az a kérdés, hogyan viszonyuljanak a megváltozott körülményekhez, s egzisztenciális, lelki és szellemi bizonytalanságukat mi módon tudnák eloszlatni. A társadalom szűkebb rétege, a tehetősebbek bölcselőket fogadtak fiaik mellé, bízva abban, hogy az általuk nyújtott világmagyarázat eloszlatja a kételyeiket, s neveltetésük és műveltségük révén megbecsült helyet vívnak ki a társadalomban. (A kevésbé tehetősek és a vagyontalanok számára a misztériumok, a keleti kultuszok és vallások szolgáltak egyfajta magyarázatként, jelenlegi kilátástalan helyzetükre pedig megoldást ígértek.) Új vonása e korszaknak még az is, hogy a filozófia központja immáron nem Athén, hanem a keleti kultúrközpontok, s azok közül is kiemelkedik Alexandria. Eltüntek a nagyformátumú filozófusok, s inkább az irányzatokra figyeltek a bölcselet iránt érdeklődők is. A hellenizmus korában a legelevenebben az etikai irányzatok hatottak, s ezáltal az ún. kisebb szókratikus iskolák (megarai, cinikus, kürénei iskola) tanai széles körben terjedtek el, sőt ezeket tovább is fejlesztették, s új etikai irányzatok jöttek létre. Ezek közül az alábbi három vált meghatározóvá: az epikureus, a sztoikus és a szkeptikus filozófia. Mindhárom közös jellemzői a következők: 

• A filozófiát három résztudomány , a logika, a fizika és az etika foglalatának tekintik a hellenisztikus bölcselők. 

• Elméleti szempontból az igazság-kritérium meghatározása a céljuk. 

• A filozófia etikai hasznát abban látják, hogy az egyes egyén általa juthat vissza a civilizációtól megfertőzött természetes állapotba.

Szkeptikus irányzat: 

A szkeptikus irányzat a megarai iskolából nőtt ki, s nevét a szkepteszthai [g] = vizsgál, kutat kifejezésből kapta. A szkeptikusok a másik két irányzatot dogmatikusnak tartja, mert két olyan tétele van az epikureus és sztoikus irányzatnak, amelyet a szkeptikusok kétségbe vonnak: egyrészt a külvilágról megfelelő módszerekkel igaz ismeretet alkothatunk, másrészt az igazság visszavezethető valamilyen objektív kritériumra. Mivel a szkeptikusok ez utóbbit is tagadják, ezáltal a fizikát (mely a kozmoszt vizsgálja) sem tartják filozófiai diszciplinának. Véleményük szerint nincsenek objektív igazságok, és ennek megfelelően nem is alkothatunk ilyeneket. Ún. troposzokkal ([g] = mód, fordulat) cáfolják a külvilág objektív megismerésének lehetőségét. (Vagyis nem alkothatunk abszolut érvényű kijelentéseket.) A logika feladata az, hogy ezeket az érveket kidolgozza. Végkövetkeztetésként az ítéletektől való tartózkodásra ösztönöznek, azaz az epokhé-ra (epokhé [g] = felfüggesztés), hiszen nem bízhatunk sem az érzékeinkben sem a gondolkodásban, mert csak pillanatnyi, változó igazságokra ébreszthetnek bennünket. Csak ilyen módon őrizhetjük meg lelki egyensúlyunkat, mert ellenkező esetben felesleges konfliktusoknak teszi ki magát az ember. A troposzok leginkább Pürrhón (Kr.e. 360-270) nevéhez kapcsolódnak, de jeles képviselője még az irányzatnak Sextus Empiricus is. A szkepszis a későbbi korok filozófusainál is a kutatás kiindulópontjaként szolgált, mint pl. Szent Ágoston, Descartes, Berkeley, Hume, Kant esetében.

Sztoicizmus: 

Az irányzat az athéni Sztoa Poikiléről, a Tarka Csarnokról, filozófiai ténykedésük helyszínéről kapta a nevét, s első képviselője s az iskola alapítója kitioni Zénon volt. Tanaikat illettően a cinikus iskola követőinek tekinthetők a sztoikusok, s az iskola történetileg három korszakra tagolható: 1. korai korszak a Kr.e.IV-II.sz-ban, képviselője: Kitioni Zénon és Kleanthész. 2. középső sztoa a Kr.e. II-I.sz-ban már főleg a Római birodalom területén hatott, képviselője: Panaitiosz. 3. Késő sztoa a Kr.e.I-Kr.u. II.sz-ban, s képviselői: Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius. A szoikusok a filozófiát logikára, fizikára, és etikára osztották fel. A világot panteista világszemlélet keretén belül értelmezték, azaz a logosz és a phüzisz számukra gyakorlatilag egy és ugyanaz. Arisztotelész nyomán két alapvető principiumot tételeznek, a passzív anyagot, és az aktív, tevékeny anyagot (logosz). A logosz a világértelem, mely mint lélegzet bevonja a tulajdonság nélküli anyagot, s ezáltal ésszerúséget visz a természetbe. A világértelem a kozmoszban, az emberben és a tárgyi világban egyaránt tevékenyen jelen van. A kozmikus szimpátia elve alapján így minden létező egymással összefüggésben állva egy kölcsönösen összetartozó egységet alkot. Midőn az emberi értelem is a világértelem része, ezért az ember feladata és kötelessége mindenekfelett az, hogy e világértelem elvárásait figyelembe véve élje az életét.Tartózkodnia kell a külvilág hatásaitól s a vágyaktól, mert csak így tud a természet kívánalmai szerint élni. A szenvedélymentesség, apatheia révén érheti el a bölcs a lélek teljes függetlenségét és szabadságát, hiszen be kell látnia, hogy csak azokat a dolgokat kell komolyan számba vennie, melyek tőle függnek, mert ezeket képes befolyásolni, a rajta kivül álló tényezőket pedig ki kell iktatnia a látóköréből, hiszen ezeket nem képes megváltoztatni. A lélek függetlensége érdekében mindenre elszántak voltak ezek a bölcselők, számosan az öngyilkosságtól sem riadtak vissza. Logikájukban a megismerés folyamatát a következő lépésekre osztják fel: 1. érzékelés, 2. az érzetekről kialakult képzet (phantaszia), 3. a lélek mérlegeli a képzet igaz vagy hamis voltát. Ha igaznak ítéli, akkor “asszenzióval illeti” (lat. assensio = beleegyezés, ráhangolódás), ha viszont tévesnek ítéli, akkor megvonja a képzettől az assensiot. 4. Az assensioval illetett képzet az értelembe, azaz vezérlő lélekrészbe (hégemonikonba) kerül, és részévé válik a tudásnak.

Epikureusok:

Az iskolát alapító EPIKUROSZ (Kr.e.341-270) Számosz szigetén kezdett tanulmányokat folytatni, majd Athénban filozófiai iskolát alapított, amelyet nemre, korra és rangra való tekintet nélkül bárki látogathatott. Az iskola tagjait vitáik helyszínére utalva a “Kert filozófusinak” is nevezik. Epikurosz a démokritoszi atomelméletből kiindulva alkotta meg etikai nézeteit s az un. hedonista életfelfogást. Ennek értelmében elutasította a haláltól való félelelmet, s magát a halált is mint az atomokra való széthullást, s nem mint végső pusztulást tanította. Logikai tanításából csak az igazság kritériumára vonatkozó megállapítása maradt ránk: az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a gyönyörűséget és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelően a helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom érzését tartja. Etikai szempontból az élet értelmét a lélek nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Ez az ataraxia (zavaroktól való mentesség), amely a mérsékelt, filozófiailag elvárható gyönyörűség érzését ébreszti a lélekben. Az ataraxia jegyében hírdeti a közélettől való tartózkodás és a társadalomból való kivonulás eszméjét is. A hedonéra ([g.] = gyönyörűség) épülő filozófiai rendszerét hedonizmusnak nevezzük. De a hedonizmus két rételembben is használatos: 1) mértékletes élet(mód), a fájdalom elkerülése, 2) a gyönyörök halmozása. Ez utóbbi nem vonatkoztatható az epikuroszi tanításra. 

EPIKTÉTOSZ (Kr. u. 60 körül-120 körül): 

A római császár testőrének rabszolgájaként került Rómába, ahol ura felszabadította és taníttatta. Amikor Domitianus Kr. u. 89-ben rendeletileg száműzette a filozófusokat Rómából, visszatért hazájába, Görögországba, és Nikopoliszban iskolát alapított, amelyet haláláig vezetett. Bölcselete a sztoicizmus kései vállfaja, erősen gyakorlati jellegű. Szerinte minden baj a helytelen megismerésből táplálkozik, a jó a helyes megismerés eredménye. A zsarnokság évei alatt óva intett a közéleti szerepléstől, a cím- és rangkórságtól, a vagyonhajhászástól. A belső szabadséghoz szerinte gyetlen út vezet: „megvetése azon dolgoknak, amelyek nincsenek hatalmunkban”. Gondolkodásmódja az élet mindennapos eseteiből vonta le a tanulságokat. Epiktétosz maga sohasem írta le tanításait, azokat csak tanítványainak feljegyzései és kiadásai rögzítették, így főképp a neves görög történetíró, Flavius Arrianus szerzett érdemeket gondolatainak leírásával. Ő mesterének előadásait „Diatribai” (Elmélkedések), illetve „Homiliai” (Beszédek) címmel adta ki. Összefoglaló áttekintést nyújt Epiktétosz tanairól az ugancsak Flavius Arrianus szerkesztette „Enkhiridion” (Kézikönyvecske). Több más feldolgozás és kiadás is forgalomban lehetett, erre utalnak ezek apró nyomai és töredékei Kr. u. II. századi és későbbi íróknál. Hatása már a Kr. u. II. században is igen jelentős, így megmutatkozott az arelatei Favorinusnál, majd ennek tanítványánál, Gelliusnál, s később lülönösen erős Marcus Aurelius, a sztoikus császár műveiben. Népszerűsége a középkor végén a humanizmus korában volt a legnagyobb.

MARCUS AURELIUSZ (121. április 26-tól 180. március 17-ig élt, 161-től 180-ig uralkodott): 

Római Birodalomban Marcus Aurelius Catilius Severus néven született. Házasságkötésekor felvette a Marcus Annius Verus, uralkodóvá válásakor pedig a Marcus Aurelius Antonius nevet. Ő volt az utolsó az “Öt jó császár” közül. Apja Annius Verus, Antonius Pius feleségének fivére, anyja Domitia Lucilla. Előkelő hispániai család fia, aki a császári ház rokonságához tartozván, már kisgyermek korában Hadrianus kedveltje volt. 138-ban Antonius Pius Lucius Verussal együtt adoptálta, majd a következő években magas tisztségeket töltött be és feleségül vette a császár lányát. Fogadott apjának hű és meghitt barátjaként osztozott a császári hatalomban.
Amíg 170 és 180 között hadjáratban volt, Aurelius megírta Elmélkedéseit, melyet saját iránytűjének és fejlődésének eszközéül szánt. Logikus észjárása ellenére a jegyzetei a sztoikus filozófiára és szellemiségre jellemzőek. Az Elmélkedéseket ma is becsben tartják, mint a szolgálat és kötelesség emlékművét. Mint filozófus nem alkotott újat, de elmélkedései napjainkig a világirodalom legolvasottabb írásai közé tartoznak.