Az életfilozófiák előkészítése

Az életfilozófiák, nem a tudományos filozófia élettel ellentétben jelen voltak a társadalomtudományokban, művészetek minden ágában. Fontos jellemzője, hogy a társadalmi és emberi problémákra irányította a figyelmet, és megpróbált azokra választ adni. Így az életfilózófiai irányzat sohasem alkotot egységes filozófiai iskolát.  Az életfilozófiák igazi hatásuk csak később fejtették ki. Első képviselőik Schopenhauer, Kirkegaard, a maguk korában nem fejtettek ki széleskörű hatást.

Az életfilozófiák mindíg pesszimisztikus válaszr adtak, arra a kérdésre, hogy mis az ember sorsa a történelemben. Az életfilozófusok mindíg a társadalmi törekvések hiábavalóságát bizonygatták. Az emberi élet értelmét, tartalmát a befeléfordulásban keresték. A századfordoló életfilozófusai, Nietzshhe és Bergson ellentmondásos világnézetet nyújtottak, Nietzshhe a kor agresszivitását igazolta, míg Bergson egy sajátos humanizmust képviselt. A sokféle irányzatnak azonban voltak közös jellemzői:

  • az élet és a világ lényegének felfogása
  • a világ és az élet lényege irracionálisan közelíthető meg
  • kozmikus folyamat amely nem közelíthető meg tudományos értelemmel
  • az ember és az emberiség sorsát az általános életfolyamat szempontjából nézi

Arthur Schopenhauer (1788-1860)

Tevékenysége az 1848-as forradalmi korszak előttre tehető, de nézetei csak jóval később a 19. század végén és a 20 század elején válnak jelentőssé, mivel annak a korszaknak a problémáit előlegezi. Nézeteinek alig volt viszhangja a forradalom előtt, mivel a forradalom előtt álló német polgárság a haladóbb jellegű hegeli eszméket vallja. Schpenhauer megkérdőjelezi a polgári filozófiai fejlődés legértékesebb eredményeit:

  • racionalizmus
  • dialektika
  • materializmus

Ez a polgári filozófia, alapvetően haladó világfelfogást tükröz és optimista. Az ember a maga sorsának ura és a történelem nem a vak véletlenek sora, értelme van és ez az enberi társadalom fejlődése.

Schopenhauer irracionalizmusa, evvel fordul szembe, a világ a vak irracionális erők játékának színtere, az ember nem ura sorsának. Minden aktivitás felesleges, de elsősorban a politikai tevékenység értelmetlen. A sorsnak kiszolgáltatva a bajokkal szemben tehetetlenek vagyunk, a boldogságra törekvés hasztalan. A szenvedés előli menekvés a világtól való elfordulás.

1819-ben jelenik meg fő műve A világ mint akarat és képzet.  Kantból indul ki, de tagadja a magában való világ létezését. Szerinte a szubjektivitás a világ hordozója az obkektivitás feltétele.  Ami létezik, csak tárgy egy alany számára. A hatásról az okra következtetve jön létre a tárgyi világ. Az anyag azáltal jön létre, hogy az elme egyesíti a teret és az időt. A világ az értelem által és az értelem számára jön létre. A világ lényege észellenes. A világ nem logikus és nem nemlogikus, hanem logika nélküli.

A világ alanyra és tárgyra osztottsága miatt nem ismerhető meg. Az értelem csak körüljárja a tárgyat, a lényegébe nem tud behatolni. A megismerésnek van másik útja az intuíció. Evvel már Descartesnél is találkoztunk, de az övé racionális intuíció. Schopenhauernél az intuitív megismerés ellentétes és  magasabbrendű mint az ésszerű megismerés, valamiféle irracionális lényegmegragadás.

Szerinte a világegyetem kulcsa az ember. Az ember az egyedi ember tudata. Az emberből lehet megérteni a világot és nem fordítva.

A megismerés az értelemmel, a cselekvés az akarattal történik. A cselekvés célját az emberi felismeri, de arra nem tud válaszolni hogyan keletkezett maga a cél. Tehát a saját lényegünk az akarat. Felfogása szerint az akarat nem egyszerűen az ember lényege, az akarat egyben a világ   lényege is. A természeti történések is ennek a világakaratnak a megnyilvánulásai. Az emberi értelem csupán a vak akarat szolgája. Mivel az akarat korlátlan, de a beteljesülés korlátozott az élet elkerülhetetlenül szenvedés. A fájdalom az egyedüli valóság, a boldogság csak a fájdalom hiánya. A megismerés nem lehet megoldás a boldogtalanságra, mivel a tökéletesebb lény idegrendszere érzékenyebb ezért még jobban szenved.

A szenvedésektől a művészet révén lehet megszabadulni. A művész az aki kiragadja a tárgyat a térből és az időből.  A zseni a művészet segítségével megszabadul a világtól az akarat rabszolgaságából. A művészet csak vígasz. Az igazi szabadság az akarat megtagadása.

Sören Kirkegaard (1813-1855)

Kirkegaard is szembefordul a hegeli filozófiával, az mbert állítja filozófiája középpontjába. Ő az elszigetelt szubjektumot állítja szembe a hegeli szellemmel. Számára a lét az emberi egyedi léte, az amit az ember szubjektíven átél. Az embereket nem általában a halál vagy élet problémája érdekli, hanem a saját halála és élete. Nem állítja, hogy a világ az egyéni tudat produktuma, csak az ember és a külvilág teljes idegenségét  hangsúlyozza. Számára a külvilág abszurd és felfoghatatlan, de az ember számára nem is érdekes. Az ember rendelkezik belső alapélményekkel, ilyen a szorongás. Filozófiájának kulcsa az elidegenedésben van. Kiválóan írja le az elidegenedés egyes jelenségeit. Arról ír, hogy megszűntek a társadalom belső feszítő erői, és helyét a külsődleges társadalmi kapcsolatok váltoták fel. Az emberek az életben mint valami játékban vesznek részt. A konkrét szükségleteket egy absztrakció a pénz váltotta fel. Az elidegenedés másik kifejeződése az ember egyéniségének elvesztése a “publikum” létrejötte. Ez nem nép, vagy közösség, hanem anoním tömeg, amely eltünteti a valós embert. Az elidegenedett világgal szemben az egyén csak belső érzelmi élete kibontakoztatásában, az értelemmel szemben az érzelemben és legfőképpen a hitben találja meg.

Kirkegaard egy történetet ír le, amely az ember bűnbeeséséről szól. Azt az utat mutatja be, ahogyan az ember elfordul istentől, majd megtalálja az istenhez való visszatérés útját. Szerinte a szorongás már az ártatlanság állapotában jelen van, mert isten megteremtette a bűnt azáltoal, hogy megtiltotta. Evvel jön létre a bűn lehetősége. A szorongás nem szűnik meg az első bűnnel, mert az embernek állandóan választani kell, és szükségszerűen szorongást okoz. Az ember kiemelkedhet a publikumból, de ehhez választania kell.

Legalapvetőbb választási lehetőségünk, hogy megválasztjuk életvitelünket. Milyen nézőpontból szeretnénk leélni életünket. Az ember számára lehetséges életfelfogásokat, az ember kibontakozásának fokait Kirkegaard az élet stádiumainak tekinti. Valamennyi stádium kiemelkedést jelent a hétköznapi emberek világából. Az első a felfogások közül az esztétikai stádium. Ennek életszemlélete az élvezetre való törekvés. Itt is van választás, választunk, hogy melyik képességünket fejlesszük, mit élvezzen. Ennek tipikus alakja Don Juan. (Kirkegaard állítólag látta kora összes jelentős Mozart:Don Giovanni előadását.)

Az etikai stádiumban az enber általásnos eszméket vall, ezeket szeretné a gyakorlatban megvalósítani. Az ember feloldja létezését az egész emberiség létéban. Feltételezi, hogy minden embernek van hivatása, és az ember az általánost keresi az ember egyedi létében. A stádium tipikus Agammemnon az Euripidész:Ifigénia Auliszban című görög drámából.

Az ember teljes kibontakozása csak a vallási stádiumban lehetséges. Lényege az ember önmagára találása. Az etikai stádiumban az embereknek rá kell döbbenie, hogy a teljes élet megvalósíthatatlan. A teljesség a befeléfordulással érhető el. Az elidegenedés leküzdhető a társadalomtól történő elfordulással. Itt kerül szembe az ember istennel. Ekkor ébred rá, hogy külső tanításból nem merítheti ezt a hitet, csak önmagából. Tipikus alakja a bibliából Ábrahám.

Friedrich Nietzsche (1844-1900)

A Schoppenhaueri filozófiával ellentétben, nem a világtól való elfordulást, hanem aktivitást hírdet.  Ez később alkalmassá tette, hogy a fasizmus eszközként használja. Első műve a Tragédia születése a görög kultúra dionüsosi és apollói elemét különbözteti meg.

  • a dionüsosi játékokból ered a tragédia, ez az elemek irracionális: sors és szenvedés vállalása az értelem és az individualitás feloldása
  • az apollói elem: ez teremtette az olymposi isteneket, létrehozta az értelmet és a szenvedés elkerülésére ösztönöz.

A görög kultúra hanyatlása az apollói elem megerősödésének oka, hogy a tragédiából dráma lett. Ezért nagyban Szokratész a felelős, mert az hírdette hogy a megismerés az öröm forrása. Az optimizmus pusztulásba viszi a kultúrát. A valóság lényege irracionális és ez az akarat. De ez az akarat nem életakarás hanem a hatalom akarása.

Nietzsche korának legnagyobb problémájázt a filiszterségben a nyárspolgári szellemben látta. A filiszter egy kiöregedett kultúrát képvisel. A kor létrehozta a teoretikus embert, aki optimista és azt hiszi, hogy az emberiség minden problémáját megoldja a tudomány. A filiszter középszerű és nem látja, hogy a történelemben mindíg a zseni alkotott. A kultúra célja nem a tömeg jóléte, hanem a zseni kitermelése. A kultúrát újra kell teremteni. Ezt többek között Wágnertől várja. Később szembefordul ideáljaival és most már a pesszimizmust nem a hatalomra törő akarat elfogadásának, hanem gyengeségnek tartja.

Élete utolsó korszakában mefogalmazza az emberfeletti ember mítoszát és az új morál követelményét. Szerinte az erkölcs puszta előítélet volt eddig. A cselekvést csak sikere vagy sikertelensége alapján ítélték meg. Ez volt az emberiség erkölcs előtti korszaka. Ezután kialakult az erkölcsi korszak, amelyben a cselekvést nem a következményei, hanem az eredete szerint állapítják meg. Az új korszak amelynek következnie kell, az erkölcsön túli korszak. Az emberiség fejlődésére a kereszténység rossz hatással volt. Ez terjesztette el, hogy a szegény egyenlő a szeretettel, a gyengéket védeni kell. A kereszténység a rabszolgák morálját hírdeti az urak moráljával szemben, amely szerint az erősek tevékenysége szolgálja az életet.

Saját feladatát abban látja, hogy meghatározza az emberiség fejlődésének irnyát, értékelját az eddigi értékeket. Ezt fogalamazza meg Imigyen szól a Zaratustra című írásában. “Eddig minden ember teremtett valamit önmaga fölé és ti apály akartok lenni a dagályban? És inkább visszatértek az állathoz, mint hogy az embert felülmúljátok? Az ember kötél, amely az állattól az emberfeletti emberhez vezet. Az ember feletti ember vállalja a háborút, a küzedelmet, a pusztulást, az enber végzetét megtanul szenvedni és szenvedtetni.”