A patrisztika

A patrisztika az egyházatyák (pater ecclesiae) által képviselt kor a Kr.u.I-VIII.sz.közt. Három periódusra osztható:

  1. periódus:

Kb.200-ig tartó időszak az apologeták [apologeomai (g.) = valakinek a védelmében beszélni], azaz a hitvédők kora. Az apostolokat és a páli fordulatot követő időszak legfőbb feladata a pogányok és a gnosztikusok elleni küzdelem, valamint a Szentírás által bizonyítható teológiai érvelés megteremtése. A görög filozófia és a hellenisztikus terminológia felhasználásával igyekeztek az apologeták a keresztény tanítás értelmét felfedni. A pogányok (főként a császárkultusz) elleni küzdelem során egyesek még a vértanúságot is vállalták, mint például Justinus mártír (100-166), s e korszakban bizonygatta a hitnek az ésszel szembeni prioritását Tertullianus (160-222). Tertullianus paradoxonra épülő hitvallása: Credo, qua absurdum est (Hiszem ,mert képtelenség.) nem csak a teológiai, hanem a tudományos és a filozófiai gondolkodást is jelentősen befolyásolta. A pogányok racionalisztikus magyarázatai, a gnosztikusok dualisztikus világmagyarázatai (Isten és az anyagi világ ellentéte és küzdelme során Krisztus közölte a beavatottakkal az igaz tanítást, a gnózist, s ezáltal a beavatottak feladata, hogy Istent hozzásegítsék a győzelemhez) egyaránt arra sarkalták a keresztény gondolkodókat, hogy egységesítsék a tanaikat. A hit terjesztése során ugyanis többféle, akár egymástól igen távoli hitmagyarázat terjedt el, s ez a hívők körében a keresztény vallás devalválódását is eredményezhette.(A római állam is értetlenül szemlélte a IV.sz-tól a kereszténységen belül végbemenő polarizálódást.)

2. periódus:

(kb. 200-450): a hittételek (dogmák) kialakulásának és rendszerezésének kora. Ennek során egyre élesebben vetődött fel az a kérdés, hogy milyen viszonyban áll a hit és a tudás. E kettő harmónikus egységét vallotta a korszak egyik legjelesebb gondolkodója, a “nyugat tanítója”, Szent Ágoston (354-430), de ebben a korszakban tevékenykedett Alexandriai Kelemen (180-216), Nagy Szent Gergely (325-394) és Origenész (185-253) is, akik vagy a hitnek vagy a tudásnak tulajdonították az elsődleges szerepet. A hittételeket az egyetemes zsinatokon fogadták el (az 1. egyetemes zsinat 325-ben Niceában volt, ahol kimondták az 1. dogmát: Jézus Isten fia, s a Fiú egylényegű az Atyával), s itt döntöttek arról is, hogy mely vallási iratokat fogadják el igaznak (kanonizálás), s melyeket az igaz hittel ellentétesnek, azaz apokrifnak. Ebben a periódusban válik a kereszténység a Római birodalomban államvallássá, s ekkor nyilvánítják eretneknek az 1.dogmát elutasító arianusokat és donatistákat stb.

3. periódus:

(kb. 450-800) a dogmák részletes kidolgozásának, aprólékos értelmezésének a kora.

SZENT ÁGOSTON (354-430): 

Augustinus a numidiai Tagasteban született. Alapos -főleg- retorikai képzésben részesült, s a legnagyobb hatást Cicero gyakorolta az ifjú rétorra (pontosabban annak Hortensius c. műve). Bár édesanyja, Mónika kersztény szellemben nevelte fiát, az mégis az “ifjúkori bűnök” csábításának engedett inkább. Kicsapongó életmódja gyümölcseként fia is született, akit Adeodatusnak [Isten ajándéka] nevezett el.( A megtérés előtti eseményekről többek között a Vallomások c. önéletrajzi művében számol be.) Már 20 évesen a retorika professzora lesz Karthagóban, s innen indult el kalandos szellemi utazására: először a manicheusok tanítását követte, majd később az akadémikusok szkepticizmusát tartotta elfogadható világmagyarázatnak. Amikor azonban kinevezték Milánóban retorika professzornak, akkor már a neoplatonizmust hírdette, majd 32 évesen, 387-ben keresztény hitre tért.(Egy kertben hangot hallott: Tolle lege, tolle lege! [Vedd és olvasd!], s találomra felütötte egy helyen a Szentírást, s az abban olvasottak a keresztényi életvitelre sarkallták.) A megtérésben egyébiránt nagy szerepe volt Szent Ambrusnak és Mónikának is. 395-ben Hippo püspökévé választották, s élete végéig a manicheusokkal, a donatistákkal és a pelagianusokkal folytatott teológiai vitákat. Eközben fáradhatatlanul végezte hívei körében a lelkipásztori teendőket is. Több mint 30 évi püspöki és tanítói tevékenységével az afrikai katolicizmus szellemi vezetőjévé vált. 430-ban halt meg Hippóban (épp akkor, amikor a vandálok ostrom alá vették a várost.)


Főbb művei:

Vallomások (Confessiones, 397-400), A Szentháromságról (De Trinitate,397-412), De civitate Dei (Isten városáról, 413-416), A szabad akaratról (De libero arbitrio, 388-395)


Mint szinte minden kortársa, maga Szent Ágoston is a hit és a tudás viszonyának vizsgálatából indult ki. A bölcselet szerinte az emberi értelem számára megragadhatóvá teszi a hitet, s a kettő egymást kiegészítve vezet el a teljes igazsághoz, azaz az Istenhez: “Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek.” (Credo ut intelligas, intellige ut credas.”) Az igazság révén válhatunk boldoggá, s mivel minden ember a boldogságra vágyik, ezért állandóan az igazság felé törekszünk, mégpedig az állandó igazság elérése a célunk. A kérdés az, hogy megismerhető-e az igazság, s ha igen, akkor hogyan. A biztos ismerethez a szkepszis révén jut Ágoston: az igazság megértéséhez szilárd kiindulópontra van szükség, viszont bármit is gondolt, azt nem tudta nem megcáfolni. Csak egy dologban nem kételkedhetett, mégpedig önmagában: Si enim fallor sum. (Ha ugyanis csalatkozom, akkor létezem.) Viszont nála az én bizonyossága nem azonos a Descartes-i Én-nel, mert Szent Ágoston bölcseletében az én belesímul egy abszolút létbe, s nem eköré az Én köré épít fel egy egész rendszert. Mivel az én a véges lélek öntudata, ezért képtelen önmagából örökérvényű, abszolút igazságot létrehozni, azaz olyan igazságot, mely akkor is fennáll, ha az azt elgondoló -véges- én nem létezik. Ebből adódóan az igazság egy abszolút lény, Isten alkotása, Isten örök eszméiben (ld. platóni hatás) létezik, s az ember ezekre “csak” rátalál. Az ember számára Isten az illuminatio révén teszi felfoghatóvá az igazságot, azaz az isteni megvilágosodás által sajátítható el a tudás. (“Isten az értelem fénye, akiben, akitől és aki által lesz minden világos az értelem számára. [Solioqua – Beszélgetés önmagammal].) (Az illuminatio a platóni “Nap-hasonlattal” analóg kapcsolatban áll.) Az abszolutum , vagyis Isten örök, tiszta szellemi lény, maga a Bölcsesség, s az ember paradox módon önmagán keresztül ismerheti csak meg. (Vö. Anaximenész mikrokozmosz – makrokozmosz kapcsolat.) Mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, ezért elég, ha önmagunkat a bűnbeesésből fakadó fogyatékosságaink nélkül szemléljük, s így megismerhetjük Istent. Csakhogy a bűnbeesés révén az ember (az áteredő bűn miatt) nem képes végességének terhétől önmaga ereje által szabadulni, ezt csak az isteni kegyelem teszi lehetővé. De a providencia sem jelent automatikus felszabadulást minden ember számára, ugyanis Szent Ágoston szerint kétféle ember van: 1) homo exterior (testi ember), aki a külvilág sokszínűségétől elcsábulva elfeledkezik a lelki, szellemi értékekről, s nem fordul figyelme önmagán túlra, azaz a tökéletesség felé. 2) homo interior (lelki ember): a lélek szemlélődésre született, s a változatlan végső igazság megismerésére kell törekednie, azaz az egoista felfogással szemben a feltétlen igazságot kell szem előtt tartani. Ez azonban csak szabad választás révén fogadható el, s ezáltal Ágoston egyik központi gondolatvá a szabad akarat problémája vált. Ahogy az emberek is két csoportra oszthatók, úgy a világ is két részre bomlik. Ez a kettősség jelenti történetfilozófiájánakalapját: Az Isten városa (civitas Dei) és a gonosz állama (civitas terrena) áll egymással szemben, s az egész történelem nem más mint e két principium küzdelme, s eközben az ember feladata az, hogy a transzcendens elvet segítse győzelemre. A küzdelem az időben zajlik, s az események és a korszakok egymásutánisága jelenti a történelem folyamatát, s az idő múlása egyúttal haladás, fejlődés. Az emberi történelemnek kezdete van, s az idő előrehaladtával a kijelölt cél felé halad az emberiség, azaz a civitas Dei győzelme felé, ami az utolsó ítélettel következik be. (lineáris történetszemlélet)
Az ember az időt mint jelent tudja csak megélni és megtapasztalni, hiszen az idő szubjektív, az emberi elmében, lélekben van csak jelen: “Benned mérem, lelkem az időt. … A múló dolgok benyomást gyakorolnak reád, és ez akkor is megmarad, ha tovaillantak ezek a dolgok, ezt mérem mint jelen valamit.” (Vallomások XI.) A lelkünkkel mért idő révén a múlt -emlékezés a jelenre, a jövő pedig várakozás a jelenre. De az idő végső soron teremtett valami, ami a világ teremtése előtt sem létezett, s a civitas Dei győzelme után ismét jelentőségét veszti.
Szent Ágoston a keresztény filozófia és dogmatika alapjait fektette le, és a tevékenysége meghatározta a nyugati gondolkodást.